II. Fejezet - 32. Rész

/ Harry szemszöge /

- Scott Miller? - kérdezem.
- A felesége vagyok, Eva - válaszol az ajtóban álló nő, idegesen végigsimítva a haját. - Esetleg segíthetek valamiben ... ?
- Harry Styles - nyújtom a kezem, de Eva lefagy és egy pillanat alatt hulla fehér lesz, aztán nyöszörögni kezd.
Kiköpött Lizzie.
- Scott! - kiabál a házba kétségbeesetten.
A férje pár másodpercen belül már a küszöbön áll, védelmezően az asszony előtt.
- Tűnj innen, mielőtt rád hívom a rendőrséget - morogja olyan ellenségesen, hogy átfordul az agyamon: félnem kéne tőle.
- Ez nem túl jó ötlet, tekintve, hogy a lányuk velem van - mondom.
- Hol? - kérdezi a nyakát nyújtogatva.
- Lizzie?! - ordít Eva, közben próbál kiszabadulni a férje fogságából.
- Az utca túloldalán lévő Range Roverben ül - mutatok az autóra. - Az ablak kívül-belül sötétített, tehát sem maguk, sem ő nem lát semmit.
- Azonnal hozd ide! - kiabál velem Scott. - Nem hallod?! Azt akarod, hogy betörjem a fejed?
Leküzdöttem a vágyat, hogy visszakiáltsak rá. Igazából nem sokon múlt, hogy én váltsam be rajta az ígéretét, a saját kezemmel.
Nagyon sóhajtottam, hogy levezessem a növekvő feszültségemet.
- Ez nem ilyen egyszerű.
- Dehogynem! Ide hozod a lányunkat, te pedig élve hazamehetsz, fiam.
Megrázom a fejemet.
- Pénzt akarsz? Váltság díjat? Valaki mást helyette? Mit akarsz? Mond és megadjuk, csak hozd őt vissza - fogta könyörgőre Eva.
- Egy ígéretet szeretnék - mondtam, mire kifújták a levegőt.
- Miféle ígéretet?
Most jön a neheze. Mély levegő, kibírod.
 - Azt akar...szeretném, hogyha megígérnék: a lányuk velem élhet a továbbiakban. És ha véletlenül Lizzie magukkal akarna maradni, maguk biztatnák őt, hogy ne tegye ezt.
Eva zokogásban tört ki, Scott pedig egy határozott nemmel válaszolt.
Valahogy meg kell ezt oldanom, mert képtelen vagyok tovább hallgatni, ahogy Lizzie sír. Ha jobban belegondolok szinte teljesen olyan, mint az anyja. Még a sírásuk is megegyezik, ami nem könnyít a helyzetemen, ugyanis a szívem megszakad ettől a hangtól. Mintha valami hülye kínzási módszer lenne.
- Választhatják ezt, vagy a nehezebb megoldást. Magukon múlik.
- Mi a másik megoldás? - kérdezte az asszony hüppögve.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy nem akarja tudni - mondtam, majd az órámra néztem. - Nos, jobb ha mielőbb döntenek.

Eva halk pusmogásából már tudtam, hogy nyert ügyem van. Okos asszony.
- Láthatnánk a lányunkat?
Aprót biccentettem.
- Feltéve, ha a megegyezés áll.
- Miért akarnád elvinni? - kérdezte Scott.
Hangosan sóhajtottam.
Ő már nem olyan könnyű eset.
- Legyen elég annyi, hogy így lehetősége lesz egy boldog életre.
Scott szeme kidülledt a meglepetéstől.
- Te rohadt szemétláda! - ordított az arcom felé csapva. Eva a mellkasánál átkarolva húzta hátrébb a férfit.
- Kérlek, drágám - súgta neki.
- Szeret engem - rántottam meg a vállam. - és határozottan szenvedne, ha itt hagynám magukkal. Senkinek nem bocsájtaná meg, ha örökké elhagynám. Nem lesz képes mást szeretni és rémálmai lesznek attól, amit eddig látott. Mondják, ezt akarják?!
Scott szólni készült, de nem hagytam neki.
- Szeretném, ha boldog lenne. És ha ő az akkor én is az leszek. Értik? Ne tegyék tönkre két ember boldogságát, a sajátjuk érdekében. A lányuk él és virul. Viszont ha itt maradunk, ez nem marad így sokáig. Minden gyerekük egyszer kirepül a házból. Valamikor ez bekövetkezett volna, csak talán később. Szóval arra kérem magukat, hogy engedjék el Lizzie-t.
Aztán csak később eszméltem fel, hogy túlságosan belemélyedtem a mondanivalómba. Olyannyira nagyon, hogy csak későn csatoltam, mikor Scott jobb keze az arcomba csattant.
Idegesen felmorogtam és az orromhoz kaptam, ami enyhén vérzett. A járomcsontom lüktetett, a türelmem pedig most veszett el.
- Rendben - sziszegtem, majd a farzsebemben lévő pisztolyért nyúltam és Scottot a mellkasánál hátrébb tolva neki szegeztem. - Egyetlen kibaszott percet adok, amíg eldöntik mi lesz. Világos?!
Eva most sápadtabb lett, mint korábban, és nem tudom miért, de megesett rajta a szívem.
- Eva... szólíthatom így ugye? - költői kérdés volt, bár bólintott. - Hozna nekem egy zsebkendőt, kedves? Nehogy itt elájuljon nekem. Addig én elbeszélgetek a férjével.
Motyogott magában valamit, aztán végigsimított Scott hátán és elment.
- Scott, úgy látom nem értettél meg engem teljesen - mondtam halkan.
- Te nem értettél - háborgott. - Talán túl finom volt a jobb kezem?
- Túléltem ennél már durvábbat is - mondtam lazán. - Elvégre bandavezér voltam. Az egész város az enyém volt, hát nem emlékszel?!
- De már nem vagy.
- Nem, tényleg nem. Ezért is kell elmennünk innen, Scott. És maguknak is ezt tanácsolom. Talán még nem találkozott a város új vezetőjével. A szabályok durvábbak lesznek, mint eddig bármikor voltak. Kíváncsi az igazságra?! - kérdeztem. - Hát tessék: üldöznek minket. Folyamatosan támadnak ránk és ez alól a lánya sem kivétel. Ha itt hagyom ő lesz a legfőbb célpont. Ezért megyünk hát el. Egy jobb élet reményében.
Nem úgy tűnt, mint aki megenyhült. De nem érdekelt. Nem volt választása, tudta, hogy pár másodperc és itt hagyom.
Felsóhajtott, majd a kezét végigszántotta a haján.
- Miért kellene hinnem neked? - kérdezte.
- Nem tudom - rántottam meg a vállam. - Magára bízom. Viszont ha nem dönt azonnal, mielőtt még a felesége visszaérkezne én elmegyek innen és viszem magammal Lizzie-t is. Minden búcsú nélkül, öregem.
Scott szemöldöke magasba szökött a megnevezés hallatán. Egyre jobban fogyott a türelmem és nehéz volt már megállni, hogy egyetlen káromkodás vagy bármi durvább elhagyja a számat.
Nem volt nekem való, ez a jópofizós cucc.
- Nem.
- Rendben - vágtam rá. - Ez esetben ne várjon képeslapot.
Aztán elfordultam és köszönés nélkül elindultam az autóm felé.
- Harry?! - Eva volt az, aki utánam kiabált.
Elvigyorodtam, de semmitmondó arccal fordultam vissza. Nyert ügyem volt.
- Eva?
- Igen. Szeretnénk látni a lányunkat.
- Benne vannak? - húztam fel a szemöldököm, majd elkezdtem feléjük sétálni.
- Ez az egyetlen esélyünk, nem igaz? - nevetett fel keserűen, majd felém nyújtotta a zsebkendőt, amiért elküldtem.
Kivettem a kezéből, majd az orromhoz tartottam és addig tisztogattam, amíg Eva egy bólintással jelzett, hogy tiszta vagyok.
Aztán elfordultam és újból az autóm felé indultam. Menet közben előhúztam a farzsebemből a kulcsot de mielőtt kinyitottam volna a kocsit, megkocogtattam az ablakot.
Lizzie pár másodperccel később letekerte azt.
- Minden oké, bébi - simítottam végig az arcán.
Duzzadt ajkait mosolyra húzta, majd az ablakon át kihajolt és egy gyors csókot nyomott a számra.
Mielőtt még észhez térhettem volna, tekerte is vissza az ablakát és kissé arrébb lökve engem, kinyitotta az ajtót és kiszállt.
- Félsz? - kérdeztem.
- Csak izgulok - rántotta meg a vállát.
- Mindent elrendeztem, Liz. Nem kell izgulnod - mondtam, majd összekulcsoltam kezem az övével. - Addig maradunk ameddig szeretnél.
- Komolyan? - gyakorlatilag kint volt az egész fogsora, annyira vigyorgott.
- Feltéve, ha nem akarsz itt maradni az életed hátralévő részében - mondtam, majd rákacsintottam és a kezénél fogva a szülei házába vezettem.